Kétféle szorgos méhtípus létezik. A házi mézelő méh készíti a mézet, és ott van a másik méh, ez a vadon élő magányos méh, aki egészen más életet él, és nem mézet készít, hanem beporoz. Most róla lesz szó.

A méhek repülő rovarok; 2010-ig kb. 20 000 fajukat írták le; tényleges fajszámuk azonban ennél jóval nagyobb. A legtöbb faj, nagyjából a 20 000-ből 17 000 magányos. Az Antarktiszt kivéve az összes kontinensen előfordulnak, legtöbbjük alig ismert.

A méhek ősei a szitásdarazsakhoz hasonló fajok voltak, és ennek megfelelően más rovarokra vadásztak. A ragadozó, húsfogyasztó életmódról feltehetőleg akkor váltottak pollengyűjtésre, amikor viráglátogató, pollenfogyasztó rovarok lettek zsákmányállataik, és a darazsak lárvái a pollennel borított rovarokat fogyasztották el. A legősibb, bizonyítottan méh fosszília sokáig egy 96–74 millió éves, borostyánba zárt Trigona (Cretotrigona) prisca volt a korai kréta korból, és alig különbözött a ma élő Trigona fajoktól. 2006-ban egy burmai borostyánból egy kb. 100 millió éves fosszília is előkerült. Ennek egyes tulajdonságai (pl. a hátsó láb alakja) még a ragadozó darazsakra emlékeztetnek, mások (pl. az erősen szőrös test) már a méhekre jellemzőek.

Kialakulásuk nagyon gyorsan követte a zárvatermők megjelenését. A növények beporzását már a méhek megjelenése előtt többféle állat segítette, ők azonban kifejezetten ebbe az irányba fejlődtek, és minden más rovarnál sokkal hatékonyabbá váltak. A legtöbb méh bolyhos; a polleneket a szőrszálak elektrosztatikus töltése tapasztja a rovar testéhez. Ha a nőstény méhek egy kis időre felfüggesztik a takarmányozást, megtisztítják testüket, és a pollenszemcséket egy csomagba, úgynevezett scopába gyűjtik; ez a legtöbb méh hátsó (3.) lábán található.

A magányos méhek a nektár és a pollen fogyasztására adaptálódtak; ezekből nyerik az energiát és a fehérjéket. A pollen többségével lárváikat etetik. Egy kisebb alcsoportjuk, a fullánk nélküli méhek csak állati tetemekből táplálkoznak. A vadméhek teljes átalakulással fejlődnek. A petéből kikelő lábatlan, kukacszerű lárva a nyű. A biztonságos környezethez alkalmazkodott lárvák növekedve többször vedlenek, majd bebábozódnak. A kifejlett egyed (imágó, azaz a méh) a bábból kel ki. Genetikai tulajdonságaik viszonylag jól védik őket a közeli rokonokkal párosodás hatásai, azaz a beltenyészet ellen.

A legtöbb méh, mint például a Xylocopa virginica fadongó, vagy a lucerna-szabóméh művészméh, illetve az Osmia lignaria faliméh magányos abban az értelemben, hogy minden nőstény termékeny és maga építi fészkét. Ezen fajok tagjai között nincsenek dolgozók. A magányos fajok tagjai nem termelnek se mézet, se méhviaszt.

A magányos méhek többsége gallyak közé, fákba, illetve a földben ásott járatokba építi fészkét. A nőstény sejtcellákat készít, elhelyezi bennük petéit, majd lezárja a sejteket. Ha fára rakja a fészket, általában az utolsó (a bejárathoz legközelebb eső) petékből fejlődnek ki a hímek. A nőstény nem törődik a lárvákkal, sőt, a peterakás után többnyire el is pusztul. Először a hímek kelnek ki, majd megtermékenyítik a nőstényeket.

Fára telepedett méhraj. A fotó forrása: wikimedia.commons

Habár többnyire magányosként élnek a köztudatban, néhány fajukat mégis a társaságkedvelők közé sorolhatjuk. Ők szívesen települnek fajtársaik közelébe. A magányosan élő méhek fészkeinek nagyobb csoportját aggregációnak is nevezik, hogy megkülönböztessék őket az igazi telepektől. Megint más fajok külön építik és gondozzák sejtjeiket a közös fészekben. Ezt a fajta csoportosulást közösségnek is nevezik – fő előnye, hogy az egyetlen, közösen használt bejáratot jobban meg tudják védeni.

A magányos vadméhek is kulcsszerepet játszanak a növények beporzásában, ők a virágos növények legfontosabb beporzói. Legtöbbjük egy-egy növény pollenjére szakosodott, de vannak olyanok is, akik az összes virágból gyűjtenek pollent, illetve nektárt is; ebben jelentős szerepet kapnak a lábaikon kialakult speciális szervek. Néhány faj testén különleges, a pollenek szállítására szolgáló struktúrák fejlődtek ki. Ezek a méhek nem gyűjtenek nektárt, csak pollent, ami mellett egyes fajok növényi olajokat felszippantanak, a hím orchideaméhek pedig növényi aromákat is begyűjtenek. Ennek megfelelően egyes növények is specializálódtak a beporzókra, így a beporzó méhek kipusztulása a növényt is veszélyezteti.

A nektárt gyűjtő egyedek is poroznak be növényeket, de a pollent gyűjtők sokkal hatékonyabb beporzók. Újabb elemzések szerint az emberiség élelmiszer-termelésének mintegy harmada függ a rovarok beporzó tevékenységétől, nagyrészt a méhekétől. Sok egyéb fajt, mint például a faliméhet intenzíven szaporítanak beporzó tevékenységük miatt.

Pollent gyűjtő méh. A fotó forrása: Jon Sullivan / wikipedia

A vadméhek a pollent és a nektárt többnyire összekeverik, és így eleinte folyékony, de megkeményedő tartalék élelmiszertömeget hoznak létre. Ezt aztán megformálják, és a lépekben tárolják. Az így megtöltött sejtekbe helyezik petéiket, majd lezárják azokat.

A virágok meglátogatása sok veszélyt hordoz magában: karolópókok, gyilkospoloskák és különféle madarak vadásznak rájuk. Tizedelik állományukat a vegyszerek is — ezek vagy közvetlenül az élőlényekre hatnak, vagy táplálékukra. Mozgáskörzetük általában csak néhány száz méter, ezért populációikat különösen veszélyezteti élőhelyeik feldarabolódása.

Forrás:

wikipedia

Felső kép: Myriams-Fotos / Pixabay